Albán Fejedelemség (1913–1925)

Albán Fejedelemség
Principata e Shqipërisë
1913. július 29.1925. január 21.
Az Albán Fejedelemség címere
Az Albán Fejedelemség címere
Az Albán Fejedelemség zászlaja
Az Albán Fejedelemség zászlaja
Principality of Albania (1914).svg
Mottó: „Atdheu mbi të gjitha!”
„A haza mindenek felett!”
Nemzeti himnusz: Hymni i Flamurit
Általános adatok
Fővárosa Vlora (1913–14)
Durrës (1914–20)
Tirana (1920–25)
Terület kb. 28 000 km²
Hivatalos nyelvek albán
Vallás szunnita muszlim, görögkeleti, római katolikus, bektási
Pénznem nemzeti valuta nélkül
Kormányzat
Államforma alkotmányos monarchia
Uralkodó Vilmos fejedelem (1914–25, de facto 1914)
Dinasztia Wied-ház
Államfő Qemali (1913–14)Legfelsőbb Tanács (1920–25)
Kormányfő Qemali (1913–14)Përmeti (1914)Delvina (1920)Vrioni (1920–21)Evangjeli (1921)Ypi (1921–22)Zogu (1922–24)Verlaci (1924)Noli (1924) • Vrioni (1924–25) • Zogu (1925)
Elődállam Utódállam
  Albánia függetlenné válása Albán Köztársaság (1925–1928)  →
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Albán Fejedelemség témájú médiaállományokat.

Az Albán Fejedelemség (albán Principata e Shqipërisë vagy geg dialektusban Principata e Shqipnis’) az 1912. november 28-án függetlenségét kikiáltó Albánia de jure 1913-tól 1925-ig fennállt alkotmányos monarchiája volt. A több száz éves oszmán uralom alól felszabadult, de az első Balkán-háborúban a szomszédos országok által lerohant fiatal állam sorsa felől az 1912 decemberétől zajló londoni konferencia döntött. 1913 során véglegesítették Albánia államhatárait ( londoni és firenzei egyezmények), az 1913. július 29-én ratifikált albán statútummal pedig hivatalosan is létrehozták az Albán Fejedelemséget, amelynek önállóságát és semlegességét a nagyhatalmak garantálták. Az uralkodó kiválasztásáig hátra lévő időben az ugyancsak a nagyhatalmak mandátumával rendelkező Nemzetközi Ellenőrző Bizottság feladata volt a fejedelemség közjogi és belpolitikai helyzetének megszilárdítása, míg a Nemzetközi Csendőrség az ország rendvédelmi testületének megszervezésére kapott megbízást. Az 1912 decembere óta hivatalban lévő Qemali-kormány 1914 januárjában a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságnak adta át a végrehajtó hatalmat, februárban pedig az Esat Toptani vezette ellenkormány, a Közép-albániai Köztársaság is feloszlott. A külső fenyegetettség ugyanakkor nem szűnt meg: a szerb csapatok időnkénti betörése mellett Dél-Albánia nagy részét Görögország tartotta megszállás alatt, majd csapataik evakuálásával párhuzamosan, 1914 februárjától az elszakadáspárti Észak-epiruszi Autonóm Köztársaság gerillái vették át a helyüket.

Időközben a nagyhatalmak a német Wilhelm zu Wied herceg – uralkodói nevén Vilmos fejedelem – személyében találták meg az Albán Fejedelemség uralkodóját. Az albán nemzet küldöttsége 1914. február 21-én Neuwiedban ajánlotta fel a koronát Vilmos részére, aki ezzel de jure az Albán Fejedelemség uralkodója lett. Ténylegesen csak 1914. március 7-én érkezett meg az ország új fővárosába, Durrësba, és kezdte meg hat hónapig tartó, dicstelen uralkodását. A történeti elemzések szerint a balkáni politikában járatlan, határozatlan és gyengekezű Vilmos alkalmatlan volt a feladatra. Albánia gazdasági és infrastrukturális elmaradottsága, a pénzügyi források hiánya mellett a belpolitikai fejlemények és a külső támadások egyaránt jelképessé tették hatalmát. Uralkodása során mellőzte a tényleges politikai tapasztalattal rendelkező Nemzetközi Ellenőrző Bizottság tanácsait, ehelyett a népszerűtlen és jobbára tétlen Përmeti-kormány kezébe tette le a végrehajtó hatalmat. 1914. április 10-én ugyan hatályba lépett az Albán Fejedelemség alaptörvénye, de a kaotikus belpolitikai és katonai helyzettel küzdő országban tényleges közjogi érvényt nem lehetett neki szerezni. Miután a Përmeti-kabinet meghatározó alakja, Esat Toptani puccskísérletét leleplezték, őt magát pedig száműzték, 1914. május 21-én hívei körében kitört a közép-albániai felkelés. A fejedelem egyre reménytelenebb katonai helyzetbe került a főváros köré ostromgyűrűt vonó, gyarapodó számú lázadókkal szemben, emellett a görög–északepiróta hadmozgások is egyre hevesebbé váltak Dél-Albániában. 1914 nyarára fontosabb belföldi támogatói a hátországba húzódva cserbenhagyták a fejedelmet (pl. Ahmet Zogolli, Prenk Bibë Doda), a Nemzetközi Csendőrség feloszlott, az államkincstár pedig kiürült. Az Albán Fejedelemség ügye az első világháború kitörésével háttérbe szorult a nemzetközi politika színpadán, és a nagyhatalmak kormányai sem siettek Vilmos segítségére. A fejedelem végül 1914. szeptember 3-án elmenekült az országból, szeptember 6-án pedig a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság is feloszlott, ezzel az Albán Fejedelemség de facto megszűnt létezni.

Az első világháborúban Albánia káoszba hullott, és a világháborút követően összeült nemzetgyűlés, a lushnjai kongresszus az 1920. január 30-án elfogadott statútummal helyezte vissza hatályába az Albán Fejedelemség 1914-es alaptörvényét. Noha Vilmos fejedelem formálisan sem addig, sem a későbbiekben nem mondott le az albán trónról, a kongresszus résztvevői úgy döntöttek, hogy visszahívása helyett létrehozzák a Vilmos nevében működő, államfői jogkörökkel rendelkező négytagú Legfelsőbb Tanácsot. A lushnjai statútum még öt évig volt érvényben, amikor a hatalmát építő Ahmet Zogu nyomására az albán nemzetgyűlés 1925. január 21-én kikiáltotta a köztársaságot, ezzel az Albán Fejedelemség de jure is megszűnt létezni.

Bár az Albán Fejedelemség – és különösen történetének 1914-es szakasza, Vilmos fejedelem uralkodása – sok szempontból kudarcokkal terhelt államalapítási kísérletnek tűnhet, a nagyhatalmi akaratból 1913-ban létrehozott monarchia közjogi alapjai, az akkor megállapított államhatárok status quóként hozzájárultak ahhoz, hogy a világháborút lezáró béketárgyalások során Albánia ne váljon a szomszédos országok martalékává, és 1920-ban már meglévő alapokon folytatódhasson az albán állam küzdelmes szervezése és kiépítése.

Előzmények

Az 1912. október 8-án kitört első Balkán-háborúban részt vevő Balkán-szövetség országai – Szerbia, Montenegró és Görögország – elfoglalták az addig az Oszmán Birodalomhoz tartozó albán lakta területek nagy részét. Pár hónappal korábban az albánok fegyveres felkeléssel vívták ki a birodalmon belüli autonómiájukat ( Albánia vilajet), az új helyzetben azonban félő volt, hogy területeik a szomszédos nemzetállamok martalékává válnak. Ezért több évszázados oszmán hódoltság után 1912. november 28-án a vlorai nemzetgyűlésen kikiáltották a független Albániát, és az ideiglenes Qemali-kormány is megkezdte működését. [1]

A háborúban harcoló felek 1912. december 3-án tűzszünetet kötöttek, s a nagyhatalmak által kezdeményezett londoni nagyköveti konferencián december 17-én megkezdődtek a békét előkészítő tárgyalások. A brit külügyminiszter, Edward Grey elnökletével zajló tárgyalássorozaton Franciaország, Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Olaszország és Oroszország Londonba akkreditált nagykövetei vettek részt. Az albánok autonómiájának garantálása mellett 1913 folyamán megszületett a döntés az albán–montenegrói és albán–szerb államhatárok kérdéséről is ( londoni egyezmény), 1913. július 29-én pedig elfogadták Albánia statútumát, amely a függetlennek elismert állam belső szervezeti felépítéséről és szabályozásáról rendelkezett. [2]

Ezzel az aktussal hivatalosan is megszületett a független, örökletes Albán Fejedelemség. A statútum rendelkezései értelmében az ország semlegességét, közigazgatási és gazdasági ügyeit a hat nagyhatalom képviselőiből és egy albán küldöttből álló, héttagú Nemzetközi Ellenőrző Bizottság volt hivatott felügyelni elsősorban az albán trón elfoglalásáig és a közjogi rendszer kialakításáig tartó időszakban. A testület tízéves mandátumot kapott arra, hogy felügyeleti és tanácsadói munkáját az Albán Fejedelemség szolgálatába állítsa. [3]


Más nyelveken